Őszintén? Semmi kedvem sincsen ismét ebben a kócerájban téblábolni, főleg nem úgy ugrani, ahogy a vénasszony csettint. Nem értem minek kell neki parancsolnia az olyan ügyeknél, amikhez semmi köze sincsen! Vén kurva… Még csak nem is halálfaló! Ch… Bosszankodva vágtatok végig a fekete márványpadlón egyenesen a hatalmas tölgyfaajtóig, amin ez áll: „ Dolores J. Umbridge államtitkár”. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a megátalkodott, hájas ribancot! Eljön még az a pillanat, amikor nem lesz senki, aki megóvhatná tőlem; és akkor… Hirtelen kinyílik az ajtó is Pius lép ki rajta. Na igen, Pius… Ő sem magától állt be halálfalónak, de legalább az imperius átok hatása alatt jól végzi a dolgát. Félszegen biccentettem. Bár még mindig nem értem mit keres egy ilyen hozzá nem értő asszony az államtitkári székben; legalább abban biztos lehetek, hogy ilyen ösztökéléssel csak tudja, hogy mit csinál az újdonsült miniszterünk… Lényegtelen, inkább a kopogást és mindenféle formalitást mellőzve berontok az irodába. Határozottan vonulok végig a helyiségen, magamra vonva a bent dolgozó nő figyelmét. Már ha az ilyet lehet nőnek nevezni. Förtelmes; egy kiöregedett, ráncos, kövér kislány, akinek mindenféle könyörület nélkül szaggatnám fel a nyúzott, agyon sminkelt képét. Milyen jó móka lenne! Már a fejembe le is futtatom a cselekvéssorozatot, mire meghallom a jól megszokott torokköszörülést. „Khm” Ó, igen. Ez egy jel, hogy figyeljek. Pedig már kezdtem élvezni a képzelt helyzetet… No, sebaj! Majd ha odakerül a sor improvizálok, abban úgy is jó vagyok.

 

– Itt van az összes adat – morogtam hangosan, miközben az asztalra csaptam a sárga aktát. Nem sok kedvem volt ahhoz, hogy „megcsodálhassam” ezt az önelégült tekintetet, de mivel Maryse még mindig nincs jó formában, nekem kellett jönnöm beszámolni. Ha nem lett volna az a szuka annyira ostoba, akkor most nem nekem kéne itt szerencsétlenkednem…

 

– Szabadna tudnom mégis miért nem Ms. Therone jött? – kérdezte kicsit megszeppenve. Tudom, hogy nem rám számított, de hát ez van.

 

– Gyengélkedik. – Nem leszek annyira bolond, hogy beavassam. Elég ennyit tudnia. Különben is nem azért vagyok itt, hogy külön beszámolót tartsak a betegségéről. Már ha a hülyeséget lehet annak nevezni…

 

– Nocsak, mi lett vele? – A kérdésével nem akarok nagyon foglalkozni. Inkább lassan elkezdek járni az íróasztal körül. A kezembe akad egy rózsaszín macskát ábrázoló kis játékfigura, amit el is veszek a helyéről és megforgatok magam előtt. Úgy teszek, mintha érdekelne is, mi ez kis dísz. Csak a szemem sarkából nyugtázom, hogy a nő kicsit több együttműködést vár tőlem. 

 

–  Kérdeztem valamit, Greyback! – A hanga kicsit vészjóslóan csengett. Nem volt benne semmi különös; inkább sok elfojtott indulat, amit egy önelégült mosoly kíséretében hozott felszínre. Lassan a helyére teszem az apró csecsebecsét, majd hátat fordítok; a vállam felett visszapillantva válaszolok egy morgást megkövetően.

 

– Elkapott valami nyavalyát. – Az igazat megvallva kétlem, hogy ezt el is hiszi. A lényeg, hogy olyan szemérmetlenül flegma modorral válaszoltam, hogy az rögtön meg is tette a hatását.

 

– Vagy úgy… Valami nyavalyát – ismételte meg magában a válaszomat. Persze azért látszik, hogy örült annak, hogy Maryse beteg. Nehezen vallom be magamnak, de egyre jobban érdekel, miért is utálja ennyire őt.

 

– Várom a beszámolóját, Greyback! – cincogott magas hangon a nő mögöttem. Én egy nagyot sóhajtva kissé megráztam a fejemet. Felé fordultam, az arcomon egy gonosz vicsor húzódott. Közelebb léptem az íróasztalhoz, két kezemmel a rátámaszkodtam, majd mélyen a szemébe néztem a banyának. Finoman morogni kezdtem, nem túl hangosan, éppen hogy meghallja a nő. Persze akaratlanul is hátrébbaraszolt a székben. Hm, szóval máris félsz… Ez tetszik! Imádom, amikor az emberekből előtör a védelmi ösztön; a reflex, ami ott lappang mindegyikben. A legjobb az egészben, hogy ez az ösztön a prédáé, és itt én vagyok a ragadozó. Egyedül én! Ezt nem mulasztom el éreztetni velük, pont ahogy ezzel a hárpiával sem fogok kivételezni. Hagy féljen csak. Reszkessen; azt akarom, hogy száguldjon a vér az ereiben, hogy a szíve a torkában dobogjon. Azt akarom, hogy rettegjen attól, vajon melyik percben csapok le rá. Érezni akarom, ahogy tombol benne az ösztön a túlélésért. Ha már meg nem támadhatom, legalább had játszadozzak vele! Abból úgysem lehet baj…

 

– Ó, biztosíthatom, hogy én is sok mindenre várok! – feleltem incselkedve vele. Egész jól szórakozom. Talán megérte eljönni, már csak a megfélemlítés miatt is.

 

– M-maga szórakozik velem, Greyback? – Elég dadogós a hangja. Naphosszat eltudnák ezzel játszadozni. Sajnos azonban fogytán van az időm. Milyen kár! Tényleg jól elszórakoztunk volna mi ketten…

 

– Ami azt illeti, nem – vakkantottam a kérdésére. Hiszen minden cselekedet mögött van egy ok, ami kiváltja azt. Azért viselkedek így vele, mert szórakoztat, azért mert megtehetem, és nem utolsó sorban, mert neki köszönhetem, hogy a vérfarkasok mindenben korlátozva vannak. Rezervátum az átváltozásra?! Hah, nincs annyi auror, hogy engem oda bevigyenek!

 

– A Monogan ügy. Az aktában mindent megtalál. – Mutatóujjammal ráböktem a sárga mappára, majd hátat fordítottam és elindultam kifelé. 

 

– Csak ne olyan gyorsan! – kiáltott utánam a csilingelő hang. Gondolhattam volna, hogy nem úszom meg ennyivel… A vállam fölött hátrapillantottam. Egy hangos morgással, és egy haragos tekintettel szembefordultam a nővel. A fejemet felemeltem, jelt adva, hogy bökje ki végre, hogy mit akar.

 

– Még nem végeztünk, Greyback! Ne feledje, hogy én vagyok a felettese. Engedelmeskednie kell! – Komolyan, ha nem lenne bennem annyi színészi tehetség, most a hasamat fognám a röhögéstől. De inkább csak vészjóslóan felcsillan a szemem és egy gúnyos vicsor ül ki az arcomra. A nő ismét hátrébb araszol a székben. Minő meglepetés!

 

– Azt akarom, hogy tartsa szemmel Ms. Therone– t…– Ajaj, úgy néz ki, most sem úszom meg a szokásos monológot…

 

– Mondjon valami újat! – vágtam a szavába.

 

– Azt akarom, hogy minden gyanús viselkedést jelentsen. Illetve felhatalmazom, hogy maga intézkedhessen az ügyben, ha netán ilyet észlelne – hadarta a nő, felvéve a rájellemző önelégült mosolyát. Homlokráncolva visszakérdezek.

 

– Úgy érti, hogy…? – tettem volna fel a kérdést, de a szavamba vágott.

 

–  Igen, úgy értem. Ha szükséges nyugodtan kiszabhatja maga a büntetést, sőt végre is hajthatja, ha úgy tetszik. A lényeg, hogy azért ne ölje meg, még… – szavaira felszökik a szemöldököm. Azért tud még meglepetést okozni ez a némber. 

 

– Ha nincs kérdése, akkor távozhat. – Gyorsan felpattant a kényelmes székéből és elkezdte sorba rendezni az iratokat az asztalán. Felemelte a sárga dossziét, és nagy léptekben az ajtó felé sietett. Gondolom, megy beszámolni…

 

–  Miért utálja ennyire? – szökött ki a számon a kérdés, ami már egy ideje foglalkoztat. Az egy dolog, hogy a Kislány félvér, de itt van valami más is a dologba…

 

– Közel sem utálom annyira, mint kéne… De magának ehhez semmi köze, Greyback! Menjen a dolgára! – felelte vörös fejjel. Tényleg nagy lehet az ellentét közöttük. Még mindig az íróasztallal szemben állok, persze a vénség már régen itt hagyott. Ezt a hangos ajtócsapás jelezte. Az asztalra nézve megpillantok egy vaskos sárga mappát, tele fehér papírokkal. Nem emlékszek, hogy ennyi mindent írtam volna jelentésnek… Közelebb lépek és a kezembe veszem a mappát, amin ez áll: "Maryse Therone”

 

***

 

–  Úrnőmnek szüksége van a pihenésre! – kiáltott utánam Isaac, de én mit sem törődtem a manó affektálásának. Azt hiszem épp itt az ideje, hogy végre kimerészkedjek ebből a börtönből, és átkutassam a kertet. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat a nappaliba lefele menet. Gyorsan legurítottam egy bögre kávét és már ki is vágtattam a szabadba. Mindig is szerettem a természetben lenni. Olyan megnyugtató… Ugyanakkor hiányzik. Hiányzik az, amikor Matt-tel együtt mentünk ki sétálni. Emlékszem sokat segítettem neki gyógynövénytanból, mert mindig minden fajt összekevert. Könnyű lehet az élet egy iskolát végzett nővérrel. Inkább éjszakáztam vele, csak hogy felkészüljön becsülettel a következő év anyagára. Ha nem értett valamit mindig a szabadban gyakoroltunk, persze ha nagyon hideg volt, akkor bent a meleg kandalló mellett ücsörögtünk órákat és magoltunk. Én magyaráztam ő pedig hallgatta. Mondjuk mindig talált valami érdekesebb dolgot, mint sem hogy arra figyeljen, hogy a mandragórák hány hetes koruk után próbálnak átmászni a másik cserepébe. De én is ilyen voltam. Legalább is nekem nem volt választásom; ki kellett taposnom az utat. Egyedül kellett végigcsinálnom az egészet. Mellettem nem volt ott senki, hogy segítsen megértetni velem a tananyagot, vagy hogy gyakoroljuk azt, ami nehézkesen megy. Nem. De végig tudtam csinálni és ez a lényeg. Nem szeretném, hogy Matt bármiben hiányt szenvedjen. Csak normális gyerekkort szeretnék neki, nem olyat, mint amilyen nekem volt… És most hol tartok?! Matt-et az én hibámból vitték el. Életemben először van az, hogy nem tudom mit tegyek. Az egy cseppet sem foglalkoztat, hogy velem mi lesz; bármi áron, de meg kell találnom az öcsémet! 

 

– Kérem, Úrnőm! Most már menjünk vissza a házba! Hideg van idekint, nem lenne jó, ha Úrnőm megfázna! – Egyre jobban próbálkozott az apró lény, de én mégis szívesebben maradtam volna kint.

 

– Isaac, amire most a legnagyobb szükségem van az a friss levegő. Maradj kint velem vagy menj a dolgodra, de ne próbálj tovább kérlelni, mert én most kint fogok tölteni néhány órát! – Határozottan, de mégis lágyan próbáltam válaszolni. Nem akartam goromba lenni a manóval, de még sem az én stílusom a végletekig menő nyáladzás. Remélem ez elég ahhoz, hogy megbékéljen végre. Ha pedig nem, akkor itt hagyom, főjön csak a saját levébe! 

 

– De…– Még mielőtt bármit mondhatott volna a szavába vágtam.

 

– Nincs semmi de!

 

– Rendben, rendben. Isaacnak még dolga van a ház körül. Ha bármire szüksége van csak szóljon, és azonnal itt termek! – Egy nagyot sóhajtott a manó, és reménytelen tekintettel megcsóválta a fejét, majd hátat fordított és távolodni kezdett. Halkan még lehetett hallani a szitkozódását, amiért nem mentem vissza a házba, de majd lenyugszik. Inkább megindulok a tó felé, letelepedek a fűzfa tövébe és magamhoz hívok egy könyvet meg egy pennát. Firkálgatni azért nem utolsó dolog. Legalább elveszi egy kicsit a figyelmemet…

 

***

 

Amint kijutottam a minisztériumból, rögvest a táborba hoppanálok. Megöl a kíváncsiság, hogy mi lehet a vadócka aktájában. Olyan rosszat nem tudok róla elképzelni, bár elszántnak elszánt, annyi szent. Na, meg ott van az is, hogy nem kis dolgot csinálhatott, ami miatt a banya ennyire utálja. Nem sokára kiderül! Hogy honnan szereztem meg a mappát? Nos, az hogy nem rántom elő minden második percben a pálcámat, még nem jelenti azt, hogy nem tudom használni… Lemásoltam az aktát, aztán a kabátom zsebébe mélyesztettem, lezsugorítva azt. Nem vagyok szívbajos. Nem félek attól, hogy mi van, ha kiderül a kis akcióm. Bizonyára nem vizsgálnak át minden létező mappát a minisztériumban, szóval kis szerencsével sose fog kiderülni a dolog. Meg, ha ki is derül, ugyan kit izgat? Engem biztos nem… Maximum kapok érte egy kis fejmosást, aztán ennyi. Mondjuk a fejmosást sose néztem jó szemmel, kivéve, ha az a Nagyúrtól jött. Ha ő nem lenne, már régen szét tépném az összes nyomorult férget a minisztériumban. Szánalmas korcsok! Egyenlőre csak azzal a gondolattal tudok eljátszani, hogy hogyan ölném meg őket. Hm, ilyen téren élénk a fantáziám, ami nekik egyáltalán nem jó!

 

A táborban úgy látom, megint van valami gubanc. Minő meglepetés! Nélkülem minden a fejetetejére áll. Scrabior siet ide hozzám, elég aggodalmas tekintettel. 

 

– Greyback! – kiállt felém, én meg egy morgással válaszolva megtorpanok.

 

– Igen, hallgatlak. Mit csesztetek már megint el?! – kérdeztem elég dühösen. Frusztráló… Alig, hogy beteszem a lábam a táborba, máris lerohannak. De végülis, ez a feladatom. Megoldani a problémákat, amiket ezek a suhancok nem képesek.

 

– É-épp ellenkezőleg, elfogtunk valakit, aki kémkedett utánunk a Főnix Rendjének! Alapvető adatokat akart kiadni, de időben észleltük és elkaptuk a fickót! – hadarta el kifulladva, na meg remegő hangon. Elismerem kellemeset csalódtam. 

 

– Nocsak, látom ragadt rátok valami a koszon kívül is… – jegyeztem meg gúnyosan, mialatt Scrabiorral elindultam a tábor vége felé. Ott van egy ütött-kopott, hangszigetelt fekete sátor. Senki nem merészkedik oda, mert pontosan tudják, hogy az az én sátram. Gondolom oda vitték a manust, mindig így szokás. Út közben megpillantok pár idősebb farkast.

 

– Jorah! Alex! Vigyetek el mindenkit a sátramtól – vakkantottam feléjük, merthogy egy kisebb tömeg gyúlt össze a fekete vászonlakás előtt. Igaz, hogy hangszigetelt, de azért még sem szeretném, hogy itt tanyázzanak a lakók. Olyan, mint valami kibaszott szülőszoba! Én bent, mindenki más aggódva odakint toporzékol. Csak épp az üvöltés nem hasonlítana egy porontyéhoz. Bár ezen segíthetünk…

 

– Nincs semmi dolgotok?! – kiáltottam a tömegre. Határozott léptekkel vágtattam egyenest az összegyűlt nép felé, nem túl kedves pillantásokat vetve rájuk.

 

– Ti ott! – mutattam a fiatal, képzetlen sihederek egy csoportjára. –  Ajánlom nektek, hogy sürgősen vonszoljátok a seggeteket a gyakorlótér felé, mert amint lesz néhány szabad órám egyesével foglak titeket széttépni! – vakkantottam feléjük ingerülten, mire az az összes fiú bátortalanul, de engedelmesen megindult az említett hely felé. 

 

–  Az asszonyok pedig menjenek a dolgukra a gyerekekkel. A lányok kövessék a fiúkat, mert ők is tesztelve lesznek… – morogtam csöndesen, gyilkos modorral. A sátorhoz érve már mindenki szétszéledt. Én pedig megfeledkezve a sárga aktáról, berontottam a helyiségbe. Odabent már minden át volt rendezve. Az íróasztal, az ágy és a polcok, kisebb szekrények mind a sátor végébe voltak tolva. Középen csupán egy szék volt, ahhoz hozzákötözve a bátor szabályszegő. Milyen drámai vallatás lesz ez! Az arcomon egy széles vigyor ül ki. Egy vigyor, ami nagyon nem jelent jót. Bár ez csak nézőpont kérdése.

 

– Nos, kezdődjön a móka! – morogtam fel jókedvűen, miközben lerántottam a pasas fejéről a zsákot. Elég nyúzottan nézett ki. A szemei alatt hatalmas monoklik éktelenkedtek, a szája is kirepedt, szivárgott belőle a vér. Egész szép látványt nyújtott már így is, hát még ha én kezelésbe veszem! Nem voltunk a sátorban csak ketten. Nem szeretem, ha ilyenkor zavarnak. Kell egy kis kikapcsolódás és jobbkor nem is jöhetett volna az a szerencsétlen. Mondjuk, azért még mindig itt motoszkál a fejembe a sárga dosszié, de most az mellékes, ha ilyen jó kis játékszerbe botlottam!

 

– Lám csak, lám! Valaki nagyon megjárta – jegyeztem meg, a sebeire pillantva. Az ujjamat végighúztam a bal szeme alatt levő monoklin. A pasas próbált bátran viselkedni, de mégis csak remegett, amit persze én meg tudok érteni. Szegény pára! Ha már eddig eljutott az a legkevesebb, hogy megadom a módját…

 

– Belőlem nem szedsz ki semmit! – kiáltotta rám, persze botor módon megpróbálta kiszabadítani magát. Rángatózott a székhez kötözve, amivel csak annyit ért el, hogy én jóízűen felhorkantottam. Szánalmas barom…

 

– Na ne mond. – Már most látom, hogy hosszan fogunk szórakozni. Előrántottam a pálcámat, ami persze azonnal felkeltette a fickó érdeklődését.

 

– Semmire sem mész a pálcáddal! Akár egész este kínozhatsz a crutiatus átokkal, akkor sem fogok beszélni! – sziszegett felém. Még a nyála is fröcskölt, úgy préselte ki magából a szavakat. Hah… Micsoda este lesz ez a mai!

 

– Ki mondta neked, hogy azzal foglak kínozni? – kérdeztem felvont szemöldökkel, majd gonoszan elvigyorodtam. – Nem, nem. Erre nem lesz szükségem… – Egy szúrós pillantást vetve rá, a pálcámat a tőlem néhány méterre levő ágyra dobtam. Ezzel talán neki is leesik a tantusz.

 

–  Csinálj csak, amit akarsz kutya! – Már most reménytelen eset. Te szerencsétlen, csak ezt ne mondtad volna! 

 

– Garantálom neked, hogy könyörögni fogsz a curtiatus átokért. Úgy fogsz visítani, mint egy szúrásra váró malac! – karmommal, megkaptam a gallérját és közelebb hajoltam hozzá. Egy percig még fenyegetően meredtem a semmitmondó tekintetébe, aztán a ruháját tartó öklömmel jól torkon vágtam. Keserves köhögés… Milyen kellemes szimfónia!

 

–  Látod ott azt a vitrines szekrényt? Ott hátul, azt a nagy barnát? – A háta mögé léptem, és lehajoltam. Bal kezemmel megragadtam az állkapcsát és a helyiség hátulja felé fordítottam, jobb kezem mutatóujjával pedig az említett bútor felé böktem. 

 

– Tele van veritas szérummal. Tudod, csak egy csepp és máris dalra fakadsz tőle. De van itt egy kis bibi a dologban – suttogtam a fülébe morogva. 

 

– Elég fösvény vagyok… – Egy rántással elengedtem a fejét és folytattam a körözést a szék körül.

 

– Szóval. Itt bujkáltál a környéken és azt hitted, hogy több tucat kifinomult érzékű farkas nem fog majd szagot? Jaj, milyen szánalmas! És mégis mit szerettél volna megtudni, hm? – kérdeztem kíváncsian, mert ugye muszáj arra is játszani, nemde?

 

– Megmondtam, hogy nem fogok beszélni! – kiáltott ismét rám. Hajaj, azt hiszem itt az ideje, hogy egy ki színt vigyünk a dologba… A karmaim lassan kicsusszantak a helyükről. Lassan, biztosan, és nem mellesleg látványosan. Pont úgy helyezkedtem, hogy az áldozatom mindenképp észrevegye a folyamatot. Vicces rész következik. Lélegzetvisszafojtva figyeli, ahogy megnőnek a karmaim. A szája tátva marad, a szíve hevesebben kezd el verni, aztán elkezdi kapkodni a levegőt. Féreg… A reakciójára én csak elmosolyodom. Nem, inkább úgy nevezném, hogy egy sokat sejtő, rossz előjelű vicsor vonala ül ki az arcomra. Közelebb lépdelek, egészen a lábáig, majd lehajolok, hogy nagyjából szemmagasságba kerüljek vele. Komolyan ránézek.

 

– Tudod, mennyire fáj, ha kikaparom a szemed? Vagy ha… Nos, lássuk csak. Ha felszedem a körmeidet? Eltöröm a kulcscsontodat, kés állítok a térdkalácsodba, eltöröm a combcsontodat, kiverem a fogaidat, lenyisszantom néhány ujjadat, és mást… Vagy netán tört szúrok a hátsó feledbe? – Látom elérte a kívánt hatást. Remeg, de még mennyire, hogy remeg! Mint a nyárfalevél! Hm, ez tetszik! Mutatóujjam karmát mélyen az alkarjába vágom és húzok egy kellően nagy csíkot egészen a könyökéig. Kínzó lassúsággal szaggatom végig a karját; a vonal mentén a vére előbuggyan és sebesen végigcsordogál a bőrén, egészen le a földre. Hangos visítást hallat. Visít, nem ordít vagy üvölt, ahogy az egy férfihez illene. Mi a fene, csalódást okoz! Pedig az elején még milyen bátor volt… Hm, végignyalom a szám szélét a vörös folyadék láttán. A kérdés már csak az: visszafogjam magam vagy belefér némi kilengés? Az öreg Alastair kihangsúlyozta, hogy maradjak ember, ameddig annak kell lennem, de hát ki ne vágyna egy kis ízelítőre teliholdig?! Meglátjuk, mennyire lesz dalos pacsirta a kis leskelődő… A következő visításnál elkapom a torkát és a szék támlájának vetem a tarkóját. 

 

– Tehát, mi járatban erre felé? – kérdeztem, mézes-mázos hangon. Jobb, ha siet, mert jóból is megárt a sok és még a végén elvesztem a fejem. Nem lenne ellenemre.

 

– Jól van, jól van! – nyöszörgött a markomba. Na lássuk, mit csicsereg.

 

– Á, szóval megtört a jég! A kiscsiga előbújik a házából? No, had halljam a mondókád! – Elengedtem a torkát, majd hátráltam egy lépést. Még intettem is neki, hogy kezdheti, csak hogy mutassak valami kedvesebb ösztökélést.

 

– A rend küldött, hogy kémkedjek – felelte kicsit fulladozva.

 

– Ha ezt nem mondod, magamtól rá nem jöttem volna! – horkantam fel gúnyosan, majd kezemmel lassan közelítettem felé. Még nem bántom ismét, hátha megered a nyelve, ha kicsit makacsabb a bíztatás.

 

– Tudni akarják a halálfalók gyenge pontjait. Magának a falkája. Ezért kellettem én, hogy megtudja a rend, hogy hol van a táborhelyük és hogy milyen a hierarchia a falkában – darálta el a szövegét. Látom, igazat mond. Ezek szerint mégsem lesz olyan hosszadalmas a móka! 

 

– És mit tudtál meg? – kérdeztem kíváncsian. Még sosem hallottam külső szemszögből, hogy milyen is a falka. Valahol el kell kezdeni…

 

– Az újakat kiképzik a közelharcra. A fiúkat a férfiak, a lányokat a nők képzik… – kezdett bele a beszámolójába fürgén. Igen, igen helyes. Felé biccentettem, hogy folytassa.

 

– A gyerekek az anyjukkal maradnak. Az öregeké a legnagyobb tisztelet. A szegényebbeket a többiek segítik. Az árvákat befogadják, és sajátjuk ként nevelik a nők. Ennyit figyeltem meg. – Kérdőn rám pillantott, én komoly tekintettel emésztgettem azt, amit az előbb elmondott.

 

– Mond csak, mennyi ideig is figyelted a falkát? – kérdeztem komolyra fordítva a szót. Ha elég régóta figyel minket, akkor kicsit morcos leszek Scraboirra meg a többire. Fogalmazzunk úgy, hogy nem lesz ínyükre az, ami rájuk vár…

 

– Tegnap érkeztem, addig folyamatosan tanulmányoztam mindent és mindenkit. Egy nap alatt ennyit sikerült kivennem. 

 

– Hm, értem. Szóval csak ennyit – morogtam magamban. 

 

– És most mit is kezdjek veled? – kérdeztem kaján vigyorral az arcomon, még talán a szemem is felcsillant a vágytól. Lassan a háta mögé léptem, éreztem, ahogy összerezzen a mozgásomra. Ó, igen! A jól betanult védekező ösztön, amit minden egyes nyamvadt, puhány préda megpróbál bevetni a siker érdekében. Szánalmas, de mennyire, hogy az! Azt hiszik azzal, hogy könyörögnek, vagy megalázkodnak előttem, majd nem ölöm meg őket. Hát, nagyot tévednek! Mindössze annyit érnek el vele, hogy egy percre úgy teszek, mintha megkegyelmeznék nekik. Persze erről szó sincs, de élmény azokat a megkönnyebbült arcokat látni, úgy hogy közben tudom, semmi okuk nincs arra, hogy bízzanak bennem. Sőt, üdítő látni a kétségbeesett grimaszokat, amikor leesik nekik, hogy ez is a játékom része. Aztán persze már ugyan mindegy mit tesznek… Ennek a nyomorultnak is csak annyi szerencséje volt, hogy hamar elkezdett darálni. Különben nem lettem volna vele ilyen kegyes. De hagyjuk is ezt, inkább folytassuk ott, ahol abbahagytam! 

 

– Tény, hogy még időben elkezdtél dalolni. Ez egy plusz pont – feleltem nyugodtan, kezeimet a két vállára tettem. Még kicsit meg is paskoltam, hogy nyugodjon meg.

 

– E-e-elenged? – kérdezte elcsukló hangon. Én csak nevettem egy jót, bár inkább volt vakkantás, mintsem valódi nevetés. Elengedni? Én? Őt? Azok után, hogy kémkedett a rendnek? Tényleg kezdem elveszteni az emberekbe vetett hitemet, arról, hogy van még néhány épelméjű ebben a szaros országban… 

 

– Én vagyok Fenrir Greyback, a hírhedt vérfarkas, akitől anyuci meg apuci otthon óvja a porontyait! Én vagyok, aki kedvtelésből öl meg bárkit; legyen az egy utolsókban levő kedves, idős hölgy vagy épp egy ártalmatlan csecsemő. Mindenféle szívbaj nélkül tépem fel a torkát bárkinek, aki akár egy csúnya pillantást vet rám! Kegyetlen vagyok, és egyetlen porcikám sem kíván változni – daráltam el színpadiasan, minden szónoki tehetségemet bevetve. Megkerültem a széket, hogy ismét szembe kerüljek a girhes féreggel. Agyaraim előbukkantak, de én nem szégyelltem őket. Sőt! Még egy hatalmas vigyort is villantottam, had vegye jobban szemügyre az éles metszőfogakat! Jön a várva várt befejezés…

 

– K-k-érem! K-kérem, ne bántson! – dadogta a könnyeivel küszködve. A tenyerembe fogtam az állkapcsát, fejét magam felé fordítottam. Mélyen a szemébe néztem.

 

– Ugye nem gondolod, hogy csak úgy hagylak elsétálni? – kérdeztem szánakozva. Hevesen csóválta a fejét, könnyei patakokban folytak végig az ujjaimon, egyenesen a kabátom ujjára. Hahj… Már kezd unalmassá válni a játék. Itt az ideje, hogy végre lezárjuk a dolgot…

 

– Nem? –  felvontam a szemöldököm, miközben kicsit megpaskoltam az arcát. Amolyan barátiasan. Félénken bólintott, én elvigyorodtam.

 

– Az jó, mert én sem! – Egyik kezemmel az állkapcsát tartottam a másik kezemet a magasba emeltem, majd kivont karmokkal lesújtottam. Egyetlen vájás, végig az arcán egészen a mellkasáig. A légzése lelassult, a szívverése egyre gyengébb, és gyengébb, mire teljesen megszűnik. Vér. Mindent beborít a pirosló, szirupszerű folyadék. De most nincs kedvem lakmározni. Bőven elég volt ez mára. Úgy is mással akartam elütni az időt. Inkább fogtam magam és elindultam a pálcámért. Egyetlen suhintással rendbetettem a sátramat. Minden a helyére került, eltűntek a vérfoltok. A pasashoz léptem, miközben a  pálcámmal az egyik üveges szekrény felé intettem. Az kitárult és a kezembe egy áttetsző, kis fiola landolt. Pálcámat a halántékához szegeztem, elmormoltam magamban egy bűbájt, majd lassan elhúztam a pálca hegyét a bőrétől. A pálca végéhez egy ezüstösen csillogó csík tapadt. Emlékek. Ez azért még jól jöhet. Elraktároztam a kis üvegcsébe, majd egy intéssel biztos helyre juttattam. Ezzel meg is volnánk. Most pedig jöhet az esti mese a Kislányról, aki farkast kiáltott!