Két nap telt el azóta, hogy meglátogattuk azt a férfit. Nem tudom pontosan, hogy mi vagy, hogy történt, de kicsit furcsán érzem magam, amikor Fenrir közelében vagyok. A biztonságérzet az alap, mert ugyan ki merne vele szembeszállni? Viszont van itt valami más is. Még csak négy napja „ismerem”, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy négy napja vagyok vele összezárva. Ebbõl az elsõ közös akciónk óta nem láttam. Az nap este nagyon különösen viselkedett… Nem tudom megmondani pontosan, hogy mi volt benne olyan furcsa számomra. Lehet, hogy neki ez a mindennapos arca a világ felé; vagy csak beleélte magát, hogy végre büntetlenül öldökölhet. Mindenesetre, amint visszaértünk egy árva szó nélkül fogta magát és bezárkózott a szobájába.  Fogalmam sincs, hogy most vajon mit csinál, vagy mi dolga van… Õszintén nem is nagyon érdekel. Aznap este óta nem láttam õt, bár ez nem feltétlenül baj… Nehéz kiigazodni rajta. De legalább nincs, aki játssza elõttem a domináns hímet… 

 

Felülök az ágyon, merthogy eddig feküdtem. Fentebb csúszok, hátamat az ágytámlának döntöm. Éjfél persze kapva kap az alkalmon és rögvest az ölembe ugrik; kényelmesen befészkeli magát, majd lágyan dorombolni kezd. Bal kezemmel finoman cirógatni kezdem a puha bundáját. Kicsit hunyorogva veszem észre, hogy eléggé remeg a kezem.  Mostanság nagyon kimerült vagyok, fáradtnak és gyengének érzem magam. Talán a sok stressztõl, ami néhány nap alatt zuhant a nyakamba. Étvágyam sincs. Isaac persze mindent megpróbál, hogy ezen változtasson. Tegnap például egy tál, gõzölgõ pite mellett ébredtem, az ágy szélére volt letéve a tálca. Almás pite… Az ágy mellett pedig egy nagy kosár piros alma volt… A szekrényen pedig egy nagy kancsó, frissen facsart almalé várt. Tetszik, hogy ennyire megpróbál mindent a kis teremtmény, de még sem kívánok semmit. Néha azért magamba erõszakolok pár falatot, csak a látszat kedvéért, hogy ne menjen kárba a munkája. Éjféllel is próbálkoztam, hátha õ majd szívesen fogadja az almás pitét, de csak egy fintort kaptam válaszul… Finnyás szõrgolyó…  

 

- Na, jól van kis pamacs! Jobb lesz, ha megnézzük a mi kis szorgos manónkat! – Óvatosan megpaskoltam Éjfél hátát, hogy induljon meg végre. Õ persze nem fogta sietõsre a dolgot; egy jó nagyot nyújtózkodott, a farka hegyével játékosan megcirógatta az orromat. Szemtelen kis vakarék… Lassan felálltam az ágyról, magamra kaptam valami kényelmes ruhát. Esetemben egy egyszerû fekete pólót és egy kényelmes, sötétkék nadrágot. Lassan baktattam le a lépcsõn, kicsit szédültem, és a fejem is hasogatott, de biztos az idõjárás miatt van, vagy valami szezonális dolog miatt. Az én esetemben minden elképzelhetõ, amilyen peches vagyok… Leérve a konyhába a szokásos kávé adagom már egy tálcán várt. Gondolom ismét fel akarta hozni nekem Isaac a reggelit. Hát, most én voltam a gyorsabb. 

 

Magamhoz vettem a kávét; még nagyon forró volt, szóval nem kísérleteztem. A Reggeli Próféta aznapi száma hevert az asztalon. Közelebb mentem az asztalhoz, majd fellapoztam a hírlapot. Érdekes... Érdekes, hogy nincs benne semmi érdekes. Lassan bezártam, megfújtam a kávémat és kortyoltam egy nagyot. Eddig is szédültem, de most egyre jobban kezdtem elhagyni magam. A kezem nagyon remegett, a fejem borzalmasan hasogatott, és úgy éreztem, mindjárt elhányom magam. Pedig nem sok mindennek van esélye kijönni... 

Pár perccel késõbb megjelent Isaac, egy tál almás rétessel. 

- Jó reggelt, Úrnõm! - köszönt illedelmesen. Legalább már nem dadogott annyira a közelemben.

- Neked is, Isaac! Látom, nem adod fel könnyen...- feleltem kicsit megrázva a fejemet. Kemény dió ez a kis manó.

- Úrnõmnek muszáj végre ennie valamit! Isaac nem engedheti, hogy Úrnõmmel bármi történjen! - A manó hatalmas szemeit bánatosan lesütötte.

- Ne aggódj, Isaac! Nem lesz bajom - közöltem kicsit bizonytalanul. Tényleg egyre rosszabbul érzem magam. Jobbnak láttam visszamenni a szobába és kicsit lepihenni. Lassan megindultam a nappali felé. A lábaim remegni kezdtek, elég gyengén lépkedtem. Szédültem és dülöngéltem. 

 

- Úrnõm, minden rendben? - szólt utánam a manó gyanakvóan. Egy percre megtorpantam. Forgott velem a világ. A bögre kicsúszott a kezembõl.

- Úrnõm! - kiáltott a manó, de én esetlenül összerogytam. Minden összemosódott elõttem; a szívverésemet hallottam, ahogy egyre gyorsul, és láttam egy nagy fekete foltot a messzemenõ szürkeségben. Végül a szemeim lecsukódtak és minden elsötétült.

 

***

 

- Szánalmas korcs! – horkantam fel, mikor a kölyök kiköpött egy nagyobb adag vért. A földön feküdt, hörgött, szemei alatt már hatalmas lila foltok voltak, amik tegyük hozzá a teste jó részét beborították. Nem mondom, idõtöltésnek jó ez a kis „tréning” az újoncokkal… Már ha ez nevezhetõ tréningnek. Ide oda botorkál az összes, amikor ütni kell félre ugrik, de amikor én ütök pont beleszalad az öklömbe… Mindegy, õ bajuk; de azért bosszantó, hogy ennyire esetlenek. Lassan közeledtem felé, majd leguggoltam mellé és mézes mázos hangon folytattam. 

 

- Tartsunk netán egy kis szünetet? – kérdeztem, mire heves bólogatásba kezdett. Én lassan felegyenesedtem, kinyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem, de amikor megragadta és feltápászkodott elkaptam a torkát. Hüvelykujjamat mélyen az ádámcsutkájának nyomtam, olyan erõsen fontam körbe a nyakát, hogy a nyakcsigolyájától kezdve a légcsövéig mindent pontosan éreztem. Éreztem, ahogy száguld a vér az ereiben, ahogy reszketve kapkodja a levegõt. Már ha még egyáltalán bír venni. Láttam, amint a szemei véresen kidüllednek, és ahogy a feje elkezd vörösödni. Drámaian közelebb hajoltam és a fülébe morogtam.

 

- Itt nincs helye a lazsálásnak kölyök! Ha nem bírod a tempót, nyugodtan szaladj anyuci szoknyája alá, vagy segíts inkább a nõknek…- feleltem, majd lassan elengedtem a torkát, és néztem, ahogy térde rogyva fulladozik. 

- Jorah! Gondoskodj róla, hogy megtanulják az alapokat! – szóltam a tapasztaltabb vérfarkashoz. 

- Ami pedig titeket illet… Jobb, ha beleadtok mindent, mert egy hét múlva egyesével foglak kibelezni titeket, ha nem látom, hogy fejlõdtetek! – Szánalmas bagázs. Még azt hinném, hogy valamire való suhancok, de leesik a gyûrû az ujjukról, ha mozdulni kell. Két ütés! Kettõ! Aztán elterülnek a földön; inkább megadják magukat, mintsem, hogy harcolnának a végsõkig. Nem baj, nem probléma. Annál jobban fogom õket összezúzni, minél lustábbak lesznek. Most, hogy nincs annyi halálfaló gyûlés és teendõ, több idõm van a falkára koncentrálni. Én pedig nem vagyok olyan, aki ölbe tett kézzel várja, hogy többiek elvégezzék a munkát, ameddig õ kényelmesen mereszti a seggét, egy jól kipárnázott karosszékben. Nem, nem… Egy hetük van. Az után egyesével töröm el a csontjaikat, hacsak nem tudnak egyszer is megütni engem vagy valamelyik kiképzõt! 

 

Így megy ez mindig. Sokat kell foglalkozni az újoncokkal, ha azt akarjuk, hogy rendesen tudjanak küzdeni; pálca nélkül. De mára ennyi elég volt. Inkább hazanézek. Egy közeli fa ágára akasztottam a kabátomat; felül nincs rajtam semmi. Jobb szeretek szabadan harcolni. Odamegyek, és a hátamra lököm a ruhadarabot, közben elõszedek egy szivart a zsebébõl és rágyújtok.

 

- Most megyek, Jorah. Szólj Stewnek, hogy leválthat! – Válaszul csak egy apró biccentést kaptam. Engem sose kérdõjelez meg senki sem. Nem mintha bárkinek is elnézném… Meggyújtottam a szivaromat és rögvest hoppanáltam.

 

 Az udvaron kikötve jó mélyeket szívtam az égő dohányból. Komótosan elindultam a hátsó ajtó felé, ami a konyhába vezet. Alig, hogy feltéptem a kilincset hallom, hogy valami összetört bent. Ostoba manó! Mást sem csinál csak folyton tö…

 

- Manó! Mi lett vele?! – csattantam fel, amint megláttam a földön heverõ szukát. Odasiettem hozzá, majd haragos tekintettel a manó felé fordultam, közben óvatosan a lábai és a háta alá nyúltam; lassan felegyenesedtem vele.

- G-g-gazdám! I-i-saac nem tudja, egyszer csak összeesett! – felelte a manó, remegõ hangon.-- Hozz egy kis vizet és egy rongyot! – morogtam magam alatt, miközben elindultam vele fel az emeletre. Sietõsre fogtam a dolog, fõleg mert megint ennyire közel kerültem hozzá. Legutóbb is csak nehezen tudtam uralkodni magamon, egyszerûen…Hm, ennyire tisztán még nem éreztem ez a fenséges illatot. Annyira… Annyira bódító… A szíve nyugodtan ver, bár lassabban, mint kéne, de nyugodtan, ritmusosan. A mellkasa komótosan emelkedik, majd süllyed. A karjai ernyedten, erõtlenül lógnak a levegõbe; lábai úgyszintén; a feje pedig az én vállgödrömben, nyugszik. 

 

Annak ellenére, hogy nagyon nõies idomai vannak, roppant könnyû. Körülbelül ötven kilogramm lehet, de ezzel még talán sokat is mondtam. A bõre a szokásosnál is fehérebb volt és rideg; de hihetetlenül puha és lágy tapintású. Jó érzés volt a karjaimban tartani. Õszintén sokat töprengtem, vajon mi a fene lehet velem, hogy ennyire kötõdöm ehhez a szukához… Nem tudom, nem volt még ilyen velem ezelõtt. Könnyen ment a dolog minden nõvel. Mással nem is kezdtem csak szukákkal, akik nem voltak falkabeliek. Egyszer kétszer meghúztam õket, aztán kidobtam. Annyi még belefért… Nem kellettek sosem többre. Ami pedig ez ember nõket illeti. Nos, fogalmazzunk úgy, hogy hús és vér. Na meg az élet. Az összes szukát szétmarcangoltam, fájdalmasan lassan, kínok között és gyönyörködtem a sikolyaikban. Micsoda idõk voltak azok! 

 

Felérve az emeletre berúgom a szobaajtót; óvatosan leteszem a nõt az ágyra. Az arca borzasztóan sápadt, de mégis olyan békés. Ártatlannak néz ki, teljesen szelídnek. Ha így láttam volna meg elõször nem is gondolkoztam volna azon, hogy mit kezdjek vele. Óvatosan az arcához nyúlok és a füle mögé söpröm a belógó hajtincsét, közben, ahogy lélegzik a kiáramló meleg levegõ megcsapja a karomat; kiráz a hideg tõle. 

 

- Manó! Hozod már azt a vizet te mihaszna?! – kiáltottam el magam hangosan, mire egy pukkanást hallottam az ajtó felõl és a két lábon járó nyomorult lény jelent meg egy tál vízzel és egy ronggyal. 

- Mit állsz ott? Vonszold ide magad és tedd, amit mondok különben… - Kicsit felemeltem a hangom; kívülrõl nem láttam magam, de szerintem elég ez az egy szó, és máris megfagy a vér a ráncos teremtményben.  Elkapom a rongyot tõle és a vízbe mártom, kicsavarom, majd áttörlöm vele a homlokát. Fogalmam sincs, hogy miért pátyolgatom ezt a szukát, amikor a manó is megtehetné helyettem… Négy nap, négy kibaszott napja ismerem és már is teljes önkontroll kell, hogy le ne támadjam...  Nem értem… Eleinte jó megoldásnak tûnt két napot a falkával tölteni, az elsõ bevetésünk után. Ott legalább elterelõdtek errõl a gondolataim. Ez így nem mehet tovább, ennek utána kell járnom… Hiszen annyira szép és fino… Nem! Nem engedhetem, hogy ilyen marhaságokon járjon az eszem. A bõre olyan selymes és… Nem! Nem, és nem, és nem! Azok a smaragdzöld szemek olyan…NEM! Folyton ilyeneken jár az agyam. Mintha egy belsõ hang mondaná ezt bennem. Sorolná azokat, amik tetszenek ebben a szukában, de nem tudom kikapcsolni!  

- Manó!  Ne tágíts mellõle, és figyeld minden mozdulatát! – utasítottam az apró szolgát, majd felálltam s az ajtó felé vettem az irányt. A végére kell járnom, hogy ez most mi is. A vérét is akarom de magát a nõt is… Ez sosem volt így, vagy megöltem õket, vagy meghúztam és otthagytam a francba. A kettõt egyszerre egyiktõl sem akartam… 

 

A szobából kiérve vissza hoppanálok a táborba és egyenest egy régi sátor felé veszem az irányt. Néhányan megpróbálnak megállítani pár szóra, de most a legkevésbé sem érdekel a nyavalygásuk. Határozottan haladok elõre; aki az utamban van vagy félrelököm, vagy magától félreugrik, választhat. Kis séta után – mert, hogy nem éppen kicsiny a tábor – egy nagyobb, sárga sátorhoz érek. Az alja régi, korhadt faoszlopokkal van rögzítve, a teteje jóval a többi felé tornyosul.  

 

A sátorba belépve síri csend fogad. A levegõt poshadt fûszerszag járja át. Gyertyák sokasága pislákol szerte a helységben. Könyvek, elhasznált bájitalos fiolák, megrepedt, eltört pálcák, varázslények testrészei tartósított üvegekben, és megannyi kacat van idebent. A sátor végében egy nagyobb kandalló húzódik, azzal szemben pedig egy kisebb, antik kanapé és a hozzá tartozó antik fotel. A tûzzel szembeni fotelben egy idõs, görnyedt alak foglal helyet. 

 

- Már vártalak fiam, kerülj csak beljebb! – felelte az öreg reszelõs hangon. Habár nem volt az apám, minden fajtársamat „fiamnak” szólított. Õ az egyetlen, aki iránt tényleges tisztelettel vagyok. A legöregebb vérfarkas a falkában. Az elõzõ elõtti falkavezér tanácsadója. A legbölcsebb és legokosabb farkas, akit valaha ismertem.

- Üdv öreg! – Kihúztam magam, és megvártam ameddig nagy nehezen feltápászkodott a székbõl és egy szelíd mosoly kíséretében közelebb lépett hozzám. Már nagyon benne járt a korban. A vérfarkasok jóval lassabban öregednek, mint a varázslók. Senki sem tudja pontosan, hogy az öreg Alastair hány éves, de annyit tudunk, hogy még a vén bolond Dumbledore-tól is jóval idõsebb. A háta ívbe görnyedt, mára már bottal járt. A szemei szürkén fénylettek, csupán hunyorogva képes velük rendesen látni. A kezei remegõsen, bizonytalanul támaszkodtak a botjára. A haja pedig teljesen õsz, és itt-ott ki is hullott. Minden esetre a vénségnek úgy járt ez esze, mint a borotva… Közelebb lépett hozzám, én lehajtottam a fejemet, mire õ megcsókolta a homlokomat, én pedig a kezén levõ pecsétgyûrût, ami egy õsi szent ereklyéje a fajtánknak. 

 

- Már vártalak, fiam. Kérdéseid vannak, igaz? – kérdezte halkan, miközben a tekintetével gyanakvóan vizslatott.  Megköszörültem a torkomat; lövésem sincs, hogy vágjak bele, de el kell mondanom, hiszen õ az egyetlen, aki képes magyarázatot adni. Gyengén bólintottam, mire a kezével egy üres helyre mutatott a kanapén, miközben lassan visszacsoszogott a saját székéhez, és helyet foglalt. Én is követtem a példáját, leültem a kanapéra, szembefordultam vele, de nem mertem rá nézni. A kezeimet magam elõtt összekulcsoltam, majd az ujjaimmal apró köröket kezdtem el leírni, miközben mereven bámultam a padlót. 

 

- Fiam mond el végre, hogy mi bánt! – A hangja megnyugtató volt, de ugyanakkor parancsoló is. Ha már itt vagyok nem tehetek más mint, hogy beszélek.

- Egy…egy…van egy nõ – kezdtem el dadogva a mondandómat. 

- Egy nõ…- ismételte magában - Igen folytasd!

- Szóval, nos hát…A lényeg, hogy…

- Az ég szerelmére fiam, bökd már ki! – A hangja vészjóslóan csengett, én nagyot nyeltem, majd ismét belekezdtem a beszédbe.

- Tehát bizonyára tudod, hogy a Minisztériumnak kell segítenem, és kaptam egy megbízást, hogy társuljak egy nõvel, és…

- Igen fiam, ezt már tudom! Folytasd a problémáddal! – felelte szelíden, de én ettõl még jobban összerezzentem. Megalázónak tartom magam, hogy egy ilyen pitiáner dolog miatt eljöttem tanácsot kérni. 

- A lényeg, hogy nagyon furcsa az a nõ… Mármint nem úgy furcsa, hanem, számomra olyan, olyan bódító, vagyis nem tudom, hogy kifejezni magam én…

- Te vonzódsz hozzá – fejezte be helyettem is a mondatot az öreg, amitõl egy kicsit megkönnyebbültem. Kérdõn felpillantottam a vizenyõs szürke szemeibe. 

- Fenrir, nem kell amiatt elbizonytalanodnod, mert ez a nõ ennyire csábít téged… Minden farkas tapasztalt már élete során ilyet, jómagam is.

- De nem tesz semmit, mármint a puszta jelenléte feszélyez…

- Hm… Mit érzel, amikor a közeledben van? 

- Semmit…

-  Ne hazudj nekem! A tanácsomért jöttél, vagy sem? – Az öreg szemei villámokat szórtak, én jobbnak láttam, ha õszinte leszek. 

- Sajnálom… - morogtam az orrom alatt – Azt érzem, hogy vonz. Az illata, a bõre tapintása, a szemei, a vére… Olyan mámorítóan csábító… Csak a külseje iránt van ez… De Öreg! Négy napja ismerem! Ez lehetetlen…Ráadásul félvéla!

- Nem, nem az fiam! Fõleg úgy, hogy véla vér csörgedezik az ereiben, de erre magadtól is rájöhettél volna… Attól még, hogy vérfarkas vagy ne gondold, hogy csak az emberek és a fajtársaid iránt vonzódhatsz, ez badarság. A farkas éned nem különbözteti meg egymástól a fajokat, ha egyszer azoknak egyedeit csábítónak találja. Meg kell, hogy mondjam nem gondoltam volna, hogy ennyire az emberi érzéseid ellen vagy. Türtõztesd magad! Nem megoldás az, ha teljes mértékben farkassá akarsz válni! Te magad is tudod, hogy az lehetetlen, még is azon az úton jársz. Te képzett farkas vagy, tudhatnád, hogy muszáj megtartanod mindkét lényedet. Az emberi lényed vonzónak találja a nõt, a farkas éned pedig zsákmányként tekint rá. Ha továbbra is folyton-folyvást elnyomod magadban az emberi lényedet meg fogod támadni – felelte, miközben felállt a székbõl és az egyik közeli szekrényhez botorkált, én közben felálltam a kanapéból és elindultam kifelé. Bosszantott, hogy ismét leteremtett. Úgy kezel, mint valami tudatlan kölyköt! 

- Még nem fejeztem be! – szólt utánam a vénember, mire én megfordultam. 

- Gyanítom, hogy a férfi szükségleteid is közrejátszanak. Keress magadnak egy szép hölgyet, aztán gyere vissza, ha valami mást is tapasztalsz! – Csendesen, mosolyogva pillantott rám. Én persze egybõl tudtam mit ért azon, hogy szükségletek… Talán igaza van és még be is válhat a dolog. Az viszont egyáltalán nem tetszik, hogy háttérbe kell szorítanom a bennem lakozó vadállatot. Azt viszont el kell ismernem, hogy óvatosnak kell lennem, különben a végén még tényleg megtámadom a szukát, ami nem lenne szerencsés, bár a vénasszony felettébb örülne, ha meghalna… Tök mindegy… Inkább elmegyek vadászni… Bár azt mondta az öreg, hogy nem tanácsos, nem nagyon érdekel. Inkább kitombolom magam, még mielõtt visszatérek…

 

***

 

Borzasztó fejfájásra ébredtem. A gyomrom is nagyon kavargott… A kép lassan kezdett kiélesedni, valami hideg nedves dolgot éreztem a homlokomon és Isaac aggódó arca köszönt vissza. 

 

Úrnõm, hát jól van! – kiáltotta a manó megkönnyebbülten, miközben a homlokomon lévõ rongyot a vízzel teli tálba dobta és lassan segített felülni.  

- Igen, jól vagyok most már… Te hoztál fel? – kérdeztem, miközben a két ujjammal a halántékomat masszíroztam. 

- Nem, Úrnõm! Fenrir gazda hozott fel téged a karjaiban – felelte, mire nekem kipattantak a szemeim és kérdõn a manóra meredtem.

- Egyszer csak összeestél és pont akkor érkezett meg a gazdám. Óvatosan felhozott ide és az ágyra fektetett. Utána még itt volt egy darabig, õ mondta, hogy Isaac hozzon vizet és rongyot. Aztán hirtelen felállt és elment – hadarta a manó. Eléggé meglepett, hogy õ hozott fel ráadásul a karjaiban, amikor egy könnyed pálcasuhintással fellebegtethetett volna az ágyhoz. Mondjuk azt azért észrevettem, hogy nem nagyon szereti használni a pálcáját. Viszont ez most nem fontos, lényeg, hogy köszönettel tartozom neki. 

- Úrnõmnek most már végre rendesen kell ennie, mert emiatt lett rosszul! Isaac készített levest és némi almás lepényt. Illetve altató és erõ elixírt hozam fel gazdám készletébõl, hogy Úrnõm mihamarabb meggyógyuljon! – felelte büszkén a manó, miközben eltûntette a rongyot és a vizet, majd egy kancsó sütõtöklevet varázsolt az éjjeli szekrényre, és egy tál levest. A sok beszéd közepette én meg se nyikkantam, csak figyelmesen hallgattam a manó affektálását. Nem is akartam megzavarni, nagyon édesnek találtam, hogy ennyire gondoskodó, pedig Fenrir mellet nem hiszem, hogy nagyon jó sorsa lehet…

- Rendben-rendben – biccentettem a manó felé egy elismerõ mosollyal, mire õ kicsit meglepetten nézett rám vissza. Gondolom négy nap is elég volt ahhoz, hogy tudja; engem nem könnyû meggyõzni, de ez most neki sikerült és ennek mivoltán egy boldog mosoly jelent meg a ráncos, nagy arcán. Nekem nem volt több kérdésem hozzá, inkább szorgosan bekanalaztam a levest, majd megittam az erõ elixírt, utána pedig az álom elixírt, amitõl gyorsan el is szenderedtem. 

 

***

 

- Hm, aki bújt, aki nem megyek! – kiáltottam gúnyos vigyorral az arcomon, miközben elindultam az avarban. Jól gondoltam, hogy majd egy kis vadászat helyrezökkent ebbõl a káoszból.  Az áldozatom most egy tizenhét év körüli srác, akit a kocsmából kifele jövet szemeltem ki magamnak. Eléggé nagyra volt magával. A baráti körével volt eleinte, aztán egyedül indult útnak a sötétben. Nos, igen rosszul tette. Nem is értem, hogy-hogy nem a Roxfortban vannak ilyenkor a diákok, de ez mellékes. A lényeg, hogy a vadállat felébredt és nekem semmi kedvem nincsen elnyomni… 

 

- Fölösleges rejtõzködnöd kölyök! Ide hallom a szapora szívverésed! – Kacagva átugrottam egy elkorhadt farönkön, majd folytattam az utat a menekülõ után. Idõ kérdése csak és meg fog pihenni egy fa tövében, amikor azt hiszi, hogy végre lerázott. Hm, ezt a részét szeretem a legjobban a dolognak! Megkönnyebbülten fújják ki a levegõt, aztán megjelenek én, és elkapom a torkukat. A rettegés a tetõfokára hág, én pedig egy véres vicsorral kezdem el a hosszadalmas, fájdalmas játékot befejezni. Végre azt tehetem, amit igazán szeretnék! Egy percre megállok és az erdõ éjszakai szerenádját kémlelem, érzékeny füleimmel. Mélyen a levegõbe szimatolok. Jól kivehetõ az izzadtság szag, vonalban nyúl végig a messzi távolba. Körülbelül ötszáz méterrel odább hallom az apró ágak recsegését, és egy zakatoló szívverést. A karmaimat megnövesztem, érzem, ahogy az agyaraim mélyen az alsó ajkamba vájnak. Futásnak eredek. Egyenesen a nyom után, majd mikor már tisztán hallom a lihegését a nyomorultnak, lelassítok. Pont, ahogy terveztem… Az egyik fa tövében állt, a térdeire támaszkodva lihegett, már indult is volna tovább, amire én elé ugrottam és a fának löktem. Ujjaimat ráfontam a tokára, karmaimmal mélyen a húsába vájtam.

 

- Lám csak, lám, megkerült az elcsatangolt kisfiúcskám? – kérdeztem mézes mázos hangon, miközben gyönyörködtem a szenvedésében. A vére kibuggyant a karmaim hegye alatt, szépen lassan kezdett el folydogálni a sós folyadék lefelé a bõrén egyenesen a ruhájára. A finom, mámoros illat perzselve hatolt végig a légcsövemen, egészen a tüdõmig, amit teljesen kitöltött. Nagyokat szippantottam a bódító légkörbõl, kicsit megnyalva a szám szélét. A torkom már égett a vágytól, hogy megízlelhesse az „édes” nedût és a vörös, szaftos húst, de még türtõztetnem kellett magamat, hiszen akkor hol maradna a móka?! Egy percig még megszállottan meredtem a vergõdõ áldozatra, majd szépen lassan engedtem a szorításon. Persze teljesen nem engedtem el, csak annyira, hogy összeszedje magát néhány lélegzetvétel erejéig. 

 

- Kérem! – nyöszörgött felém a kölyök, könnyei patakokban folytak végig az arcán. Milyen megható, nemde? 

- Nocsak, ennyire féltesz tõlem egy kis kóstolót? – kérdeztem hangosan felnevetve, majd komolyra váltottam a grimaszt az arcomon. 

- Ejnye, ejnye, ez igazán nem szép tõled… Ezért cserébe azt megígérhetem, hogy pokolian fog fájni! – Lassan közelebb hajoltam a nyakához, addig a pontig, ahol a karmaim felsértették a gyermeki bõrt. Az ajkaimhoz hozzáér a piros, kicsit már megalvadt vér, és végül teljesen elengedem a kontrollt. Agyaraimmal emberfeletti gyorsasággal szakítom fel az áldozatom bõrét, mire megízlelem annak rágós, de fenséges húsát. Marcangolni kezdem, közben a fiú torkaszakadtából ordít. Hm, zene füleimnek! Karmaimmal szaggatni kezdem a testét. Teljesen betölt a forró vére és húsa. A szívverése egyre lassul és lassul, majd végleg leáll. A kölyök ernyedten nehézkedik rám… Holtan… Én hátrébb lépek, gyönyörködöm a véres, szétmarcangolt holttestben.

 

Lenyalom a szám szélén maradt vért, és a körmeimet is megtisztítom. Apropó vér… Mindent bevont a drága, vörös folyadék. Feltekintek az elõtörõ hold ezüstös fényére. Mélyet szippantok a friss, esti levegõbõl. Hm, ez vagyok én! Fél úton a farkas és az ember között. Jobb napjaimban persze; csak akkor vagyok fél úton. Most viszont átbillent a mérce és ismét a vadállat szól belõlem…