Éjszaka egy szemhunyásnyi sem aludtam. Csak feküdtem az ágyon és bámultam a plafont. Néha egy kósza vonyítás csapta meg a fülem, de nem volt se erőm se energiám, hogy kimerészkedjek az erkélyre. Nem. Csak bambultan, néztem ki a fejemből. Képtelen vagyok azzal a tudattal elszenderedni, hogy Mattel vajon abban a pillanatban mit történhet. Nekem csak ő maradt. Nem kockáztathatok, muszáj megtalálnom.

 

Felülök az ágyon, és lábamat a földre helyezve a pálcámért nyúlok. A bőröndöm felé intve egy kicsin erszényt emelek magamhoz, ami dugig van kopott, régi könyvekkel. Ezek nem Roxfortos tankönyvek, azokban túl sok a hiba; ezeket a könyveket még anno akkor szereztem be, amikor még a minisztérium nevében jártam a világot. Amint kikötöm az apró zsák száját karom elvész benne, és vadul kutatni kezdek. Vagy háromszáz könyv is lehet benne, pontosan nem tudom mennyi, azt viszont igen, hogy melyikre van most szükségem. Emlékszem még mikor Indiában jártam kaptam egy keménykötésű, feketekönyvet. A kinézetéből ítélve nagyon régi lehet, ugyanis tisztán látszik rajta, hogy minden egyes részét kézzel készítették. Kopott, szakadt, foltos borítója van, és lapjai már-már barnás árnyalatban pompáznak. Kezemmel még mindig kutakodok, mire előhúzok egy – az elmondottaknak megfelelő – könyvet. A borítóján ez áll : „ A lelkek képes krónikája „. Szerző persze nincs feltűntetve, bár minek is lenne, hiszen az ilyen könyveket általában nem egy ember írja és nyilván nem névvel. A térdemre fektettem a poros kiadványt, majd vadul lapozni kezdtem. Rengeteg főzet és bűbáj volt benne, én viszont tisztán emlékszek egyre, amivel sikerülne megtudnom, hol is tartják fogva az öcsémet.

 

Elég nehéz olvasmány, három-négy oldalon keresztül is magyaráz egy adott bűbájt vagy ráolvasást, és plusz oldal még az ezekhez társuló képek, vázlatok. - Hol lehet vajon? – teszem fel a kérdést magamnak, mire egy elég érdekes bájitalon akad meg a szemem. „ A vér köteléke ” – mormolom az orrom alatt és halkan olvasni kezdem.

 

„ Ezen elixír lehetővé teszi a halandónak egy másik halandóval való vérkapcsolat teremtését.Hozzávalók:egy véla hajtincseöt szál unikornis tincspár csepp vér egy vérfarkastól, vámpírtól egy házimanó ujjamandragóra gyökérvarangydudva hajtássellő könnyfúriafűz kéregmacskagyökéregy újszülött vére .. „

 

Egy csecsemő vére?! Borzalmas érzés kavargott bennem. Mennyire sötét mágia lehet ez, ha egy ártatlan csecsemő vérét kéri? Nem, ezt nem. Visszapillantottam a könyvre, majd módszeresen összecsaptam. Hallani sem akarok erről többet! Bűntudatom támadt. Ugyan kit akarok én becsapni? Dolores sem olyan hülye, hogy ne védje le a helyet mindenféle mágiával, legyen az sötét vagy bármilyen. Azt hiszem nincs más út, minthogy végzem, amit kiszabnak rám és a végén majd csak lesz valahogy. Nagyot sóhajtok, még soha nem éreztem ennyire tanácstalannak magam.

 

A nap sugarai már javában megvilágították a szobám minden szegletét. Hirtelen halk kopogást hallottam. Egy gyors mozdulattal visszacsúsztattam a könyvet a zsákba, majd a párnám alá helyeztem azt. A vállamra kaptam a hálóköntösömet, és lezártam a ládám fedelét, mire az ajtó óvatosan, nyikorogva kitárult. Egy apró termetű, nem túl fiatal házi manó állt előttem. Kissé ráncos arcán halvány mosoly fogadott, szemeiben ott gubbasztott a félelem. Rongyos, koszos ruhában ácsorgott előttem, görnyedten, reszketve. Kezeit tördelve tekintetét rám szegezte, majd összerezzent és meredten bámult a padlóra.

 

- J-jó r-reggelt Ú-ú-úrnőm! – dadogta remegve, majd fejét kicsit felemelve rám pillantott, de mire megszólalhattam volna gyorsan elfordította a fejét, és folytatta.

- A-a g-gazdám ú-úgy p-parancsolta, ho-hogy ve-vezessem k-k-körbe a h-házban Ú-úrnőm! – hebegte félénken.

- Nos, ha a gazdád úgy kívánja, hogy ismerjem meg a házát, vezessen körbe ő maga! – feleltem kicsit felnevetve, majd elindultam a manó felé, aki pár lépést hátrált, mire az ajtófélfa megállította.

- D-de Ú-úrnőm..

- Nincs semmi de. Ez a ház a gazdádé, alapvető illem, hogy ő vezesse körbe a vendégét, főleg ha az egy hölgy. – szakítottam félbe, és óvatosan leguggoltam, hogy a manóval egy magasságba kerüljek.

- Mondd csak, hogy hívnak? – kérdeztem mosolyogva.

- I-isaac. – felelte bizonytalanul.

- Igazán szép név. – mosolyogtam ismét rá – Az én nevem Maryse. Örülök, hogy megismerhetlek. – A manó szégyellősen, de már bátran, rám mert nézni, úgy, hogy nem kapta el a fejét néhány másodperc után. Ez már haladás.

- Ú-úrnőm engedje meg, hogy körbevezessem a házban. Ha nem teszem a gazda nagyon dühös lesz rám. Kérem! – hatalmas kék szemei csillogva néztek rám, és pillanatok múlva ismét a padlóra szegeződtek. Az aprócska lény arcáról pár könnycsepp, lassan csordogált végig le a korhadt, falapokra. Nagyon megsajnáltam szegényt.

- Ne aggódj kedves Isaac, ha a gazdád kérdezné, nyugodtan mond meg neki, hogy ragaszkodom hozzá, hogy ő vezessen körbe. Esetleg, ha bántana, csak gyere fel hozzám rögvest, majd adok én neki! – Kezemmel óvatosan megérintettem az állát és magam felé fordítottam.

- Re-rendben van Ú-úrnőm! – motyogta döbbenten – Ú-úrnőm mit kér reggelire?

- Nem vagyok éhes, köszönöm. – feleltem.

- Kérem Ú-úrnőm! Ha a gazda megtudja, hogy Úrnőm nem kíván enni és megtekinteni a házat, Isaacet fogja kérdőre vonni! Isaac nem akarja magára haragítani a gazdát..Isaac legutóbb is csúnyán megjárta. – Most már keservesen sírni kezdett. A hálóköntösöm sarkával óvatosan letöröltem az arcán végigszántó, kövér könnycseppeket.

- Habár egy alma és egy pohár víz jól esne. – feleltem neki, holott tudtam, hogy még annyi sem maradna meg benne néhány percnél tovább. Viszont igaza van a manónak, ha mindent elutasítok, azzal neki ártok.

 

A válaszomra Isaac felkapta a fejét, elmosolyodott, majd megragadta a kezemet és a folyosóra vezetett. Én lehajolva közlekedtem, de nem bántam, örültem, hogy végre abbahagyta a sírást. Nem volt túl hosszú folyosó, a szobámmal szemben vastag fakorlát húzódott, pár lépésnyire, jobbra, pedig a lépcső volt. Lefelé menet hangosan recsegtek alattam a fokok. A lépcsőn leérve egy tágasabb nappaliba találtam magam. Balra egy nagy kandalló volt, hamuval tele. Előtte pedig egy méregzöld kanapé. A padlón egy vörös szőnyeg húzódott. A kanapé mellett egy nyúzott karosszék állt. Karfáján tele csikarásokkal. Nyilván ez Fenrir kedvenc bútora, gondoltam magamban. Sokkal több minden nem volt a helységben, néhány képen, két könyvespolcon és egy tükrön kívül, bár amilyen komolyak és mélyek ezek a színek, nem is kell több minden. Tovább indultunk a lépcsővel szembeni boltív felé. Vélhetően ez lesz a konyha; egy kicsivel kisebb volt, mint a szobám. A halványzöld falakon, virágokkal díszített tányérok lógtak, faltól falig sötétbarna konyhabútor húzódott. Egy faasztal volt a helység közepén, mögötte néhány méterrel egy üvegajtó vezetett ki az udvarra. Szép napos idő volt. Leültem az egyik székre, mialatt Isaac hozott egy pohár vizet és egy fél tucat almát. Sárgát, pirosat, zöldet. Na, ennél jobb nem is lehet.

 

- Igazán kedves tőled Isaac, de elég egy darab alma is.

- Egy almával nem lehet jól lakni, Úrnőm. Biztos benne, hogy Isaac ne készítsen rendes reggelit? - Igen, Isaac biztos vagyok benne, de azért köszönöm.

- A gazda nem lesz elragadtatva, Úrnőm. – motyogta halkan.

- Az legyen az én gondom kedves. Ó majd elfelejtettem, Isaac tudnál hozni nekem egy pohár tejet és egy kistányért, ami jó állapotban van, de nélkülözhető? – Éjfél szegénykém még nem kapott enni, biztos morcos lesz miatta.

- Az Úrnő mugli ételre vágyik? Mi is a neve annak, moszli? – csillant fel Isaac szeme, hogy hátha megjött az étvágyam, de kénytelen leszek elkeseríteni a barátságos kis manót.

- Nem Isaac, továbbra sem vágyok ételre, csak a macskám, Éjfél gondolom még nem kapott enni.

- Egyet se féljen Úrnőm, Isaac miután lejöttünk a konyhába bátorkodott egy tál tejet varázsolni a cicának. – felelte büszkén, kihúzva magát. - Ez esetben köszönöm ismét a figyelmességedet. – biccentettem elismerően, és magam mellé invitáltam a manót, aki, kissé tétován, de boldogan helyet foglalt a tőlem balra eső széken.

 

Megpillantottam a Reggeli Próféta egy újabb példányát az asztal másik végén. A napját se tudom, mióta nem olvasom ezt a maszlagot. Áthajoltam az asztalon, és a kezembe vettem az újságot de, amint a címlapra pillantottam legszívesebben kettétéptem volna a lapot. Dolores önelégülten vigyorgó feje pillant vissza rám, mellette a miniszterrel és egy másik férfival, akit nem ismerek.

 

„Ismét új rendeleteket iktatott be a minisztérium a félvérek ügyében! „- állt a szalagcímen. - „ Dolores J. Umbridge a minisztérium újdonsült államtitkára így nyilatkozott az ügyről: A minisztérium és kiváltképp jómagam, arra a megfontolt elhatározásra jutottunk, hogy a félvér mágusoknak illetve boszorkáknak mostantól kötelező faji megkülönböztető jelzést viselni. A vérfarkasokra vonatkozó rendelet értelmében állandó tartózkodási hely bejelentése, telihold idején való átváltozásra kijelölt hely bejelentése, a külvilágtól elszigetelt életmód megteremtése kötelező. A rendelet további értemében a várfarkas gyerekek nem engedhetők normális mágusgyermekek közé, taníttatásuk önállóan folyjék. Bal karjukon szürke megkülönböztető szalag viselése indokolt. A szabályzat be nem tartása fegyelmi tárgyalást vonhat maga után. A következő hónapokban a minisztérium kijelöl egy bűbájokkal elkerített rezervátumot, ahol a vérfarkasok telihold idején átváltozhatnak. A rezervátum elkészülte után, csakis ott történhet meg az átváltozás. Amelyik vérfarkas ezen rendeletet megszegi, három évig letöltendő börtönbüntetést kaphat Azkabanban.„

 

Normál hangon olvastam fel a cikket, közben észrevettem Isaac rémült pillantását.

- Jaj, Úrnőm, a gazdám roppant dühös lesz, ha ezt megtudja. Így is mindent megtesz a falkája érdekében, de ez most minden számítását keresztbe húzza! Jaj, ha visszatér őrjöngeni fog! –hebegte Isaac a fejét csóválva, szomorúan.

- Falkája? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Igen Úrnőm a falkája. Gazdám az alfa a falkában, ő felel minden vérfarkasért a környéken. – magyarázta Isaac.

- Értem, és mikorra várható Fenrir hazatérte?

- Nos, Úrnőm, tegnap volt telihold, holdtölte után mindig e-tájba hazajön. A farkasokat legyengíti a visszaváltozás, sajnos még a legerősebbeket is, szóval biztos vagyok benne, hogy amint elintézi a visszaváltozások okozta problémákat, hazatér. – mondta a manó aggódóan – Jaj, de hát nekem készülni kell a fogadtatására. – pattant fel mellőlem.

- Várj Isaac még nincs vége. – szóltam csöndesen – Másokról is írnak nem csak a vérfarkasokról. – feleltem és ismét elkezdtem felolvasni a szöveget.

 

„ A vérfarkas rendelet ugyanolyan jogkörben vonatkozik a vélákra, és vámpírokra is. A véláknak, és azok fattyaiknak, a fél vagy negyedvérű véláknak is kötelező az állandó tartózkodási hely bejelentése illetve sötétkék megkülönböztető jelzésű karszalag viselése. A véla gyermekek és félvérek nem járhatnak mágusiskolákba, taníttatásuk privát szinten folyjék. A vélák éves szinti dühkitöréseit kötelesek bejelenteni, amennyiben valótlan adatok diktálnak be egy évig terjedő Azkabani börtönbüntetésre ítéltetnek. Továbbá a vélák sértődékeny természetüknél fogva kötelesek elkerülni a mágusvilágot. Nyomós indok esetében egy kérvényt kell benyújtani a minisztérium Varázslény felügyeleti osztályára, ahol elvárás szerint elbírálják a kérelmet. A rendelet be nem tartása fegyelmi tárgyalást von maga után…”

 

Most tudatosult bennem, hogy Dolores ezzel a rendelettel adta meg a kegyelemdöfést. Ez nem lehet igaz! Mégis, hogy várja el, hogy teljesítsem a feladatom, ha ennyire korlátoz? Reméltem, hogy ez a nap aránylag jól fog kezdődni, de megint nagyot tévedtem. Ez a nő ahol csak tud, keresztbe tesz nekem. Mérges pillantást vetek az újságra, és apró galacsinná gyűröm.

- Ú-úrnőm? Isaac megkérdezheti, hogy mi bántja önt?

- Tudod Isaac a dédnagyanyám véla volt. Ergo bennem is véla vér folyik, ha csak kis mennyiségben is, de negyedvérű véla vagyok. – feleltem szelíden - A rendelet rám is vonatkozik.

- Úrnőm véla?- kérdezte Isaac meglepődötten.

- Igen Isaac az vagyok. –mosolyogtam – Bár nem lehet rajtam észrevenni, mivel sötétbarna hajam van és zöld szemem. Talán a bőröm az, amiből egy kicsit kivehető.

- Meg a hirtelen haragodból. – recsegett fel mögöttem egy mély hang.

- Gazdám hát megérkeztél! – Isaac gyorsan leugrott a mellettem levő székről és a szégyentől elpirulva a földet bámulta, miközben a lábával egy nem létező porcicát kapargatott a padlón.

- Meg de, amint látom te ahelyett, hogy tetted volna a dolgodat igen jól elszórakoztál a vendégünkkel.. – morogta mérgesen Fenrir, majd megindult a manó felé, aki hátrálni kezdett. Én gyorsan kettejük közé álltam, karba tett kézzel néztem dühösen a nagyfiúra, aki állta a tekintetem.

- Nem vagyok túl jó formában Kislány. Ha nem akarod, hogy itt helyben széttépjelek, odébbállsz most rögtön! – fortyant fel hangosa, de én ügyet sem vetettem rá.

- Ha tudni akarod, én sem vagyok túl jó passzban, szóval, ha szét szeretnél tépni, akkor csak nyugodtan, nem bánom. – feleltem dühösen. Az arcomba fújtatott, de láttam rajta, hogy nem fog semmit se tenni. Talán nincs hozzászokva, hogy az útjába állnak, vagy nem volt még dolga makacs nővel. A kettő közül valamelyik.

- Egyébként csak bocsánatot akartam kérni, amiért tegnap tökön rúgtalak. - törtem meg a csendet. Magam sem tudom miért, de ez kibukott belőlem. No meg talán így elterelem a figyelmét a manóról, aki a hátam mögött kuncogni kezdett.

- Nocsak, nocsak. A Kislány jó útra tért? – kérdezte Fenrir, majd gyilkos pillantást vetett Isaacre, aki jobbnak látta, ha távozik, mielőtt a gazdája átgázol rajtam és nekiront.

- Attól tartok az sohasem fog megtörténni. – mosolyodtam el alattomosan.

- Mondanám, hogy milyen kár.. – morogta közömbösen, majd helyet foglalt a mellettem levő széken. Követtem a példáját és én is ismét leültem, magam alá húztam az egyik lábamat, a másikat pedig lóbálni kezdtem. A kezembe vettem a pohár vizet, és lassan kortyolgattam. Egy futó pillantást vetett rám, majd felmordult csendesen. Elég nyúzottnak nézett ki. Sápadt volt, szemei karikásak és beesettek.

 

- Te gyűrted össze a Prófétát?

- Igen, én voltam.

- És szabad tudnom, hogy miért? – kezdett újra ingerült lenni a hangja.

- Mert olyat láttam benne, ami nem tetszett. – Vontam meg a vállam miközben ittam egy korty vizet.

- Hm…- Morogva elkapta az összegyűrt újságot, majd kihajtogatva olvasni kezdte. Én nyugodtan vártam, mikor fog robbanni, ami nem maradt el. Az arckifejezése nem tükrözött semmi újat, de arra lettem figyelmes, hogy az újság lassan kettészakad. Figyelve a poharam tartalmára, gyorsan hátrahajoltam.

 Fenrir olyan erővel borította fel az asztal, hogy ehhez foghatót még nem láttam. Az asztal nekiütközött a falnak és darabjaira tört. Felpattant a székről, majd megragadta, és azt is a falhoz csapta. Őrjöngött dühében, bár ezt nem csodálom. Fújtatva nézett rám, a puszta tekintetével is ölni tudott volna, én viszont vállat vonva ismét belekortyoltam a vizembe.

- Ez Dolores. – jegyeztem meg halkan.

- Te – mutatott rám remegő ujjakkal – csak maradj csendben! – Van egy olyan pont, mindenkinél, ahol a sok idegtől már nem képes kiabálni, csak halkan, csendesen beszélni. Szerintem ez a pont most jött el a nagyfiú életében.

- Ezek szerint nem jutottál el a vélákról szóló rendeletig.

 - Ugyan a véláknál mit korlátozhatnak?

- Ugyan azokat, mint az összes többi fajnak, beleértve a vérfarkasokat.

- És mit tudsz te a vérfarkasokról?! – csattant fel hirtelen – Nekünk falkában a helyünk nem egy állandó lakcímen, egy farkas az ösztöneinek él. Kéthavonta egyszer, ha hazajöttem ebbe az átokverte házba, bassza meg! Nem vagyok holmi házőrző eb, hogy szót fogadjak egy ostoba vénasszony baromságainak!

- Már megbocsáss, de mégis azt teszed, amit ő mond.

- Csak mert a Sötét Nagyúr megparancsolta.

- Ó igen? És mond csak, miért kell neked Voldemortot követni? – kérdeztem kurtán. Láttam rajta, hogy a név hallatán megborzongott.

- Azért, mert az ő hatalma alatt nem kell szűkölködve élni a vérfarkasoknak. Magasról tesz róla, hogy valaki az-e vagy sem. Ugyanúgy kezel, mint bármely másik mágust. Nincs megkülönböztetés.

- És gondolom azt is jó szemmel nézi, hogy gyerekeket marsz meg, igaz? – lassan felálltam a székről és közelebb léptem.

- Ne hergelj fel még jobban Kislány. – ő is közelebb lépett, de én nem hátráltam meg. Izmos mellkasa az enyémnek nyomódott, lenézett rám és kajánul elvigyorodott.

- A fajfenntartás mindenhol ott van.

- Csak nem ilyen formában. – csúszott ki a számon véletlenül egy sokat sejtő mosoly kíséretében, talán még a szemeim is felcsillantak. Basszus, hogy lehetek ennyire barom? Néha tényleg ostoba vélának érzem magam, aki csak arra hajt, hogy elcsábítson valakit. Érzem, ahogy elvörösödök és gyorsan lesütöm a szemem. Mintha visszakapcsolnák értelmes emberi fokozatra.

- A mi fajunk legalább választhat a kettő közül. – horkant fel szemtelenül nevetve. Jaj, miért kell nekem mindig jártatnom a számat? Látom rajta, hogy végig figyel, az én fejem meg, mintha minden pillantásától megégne. Nem tudok, hogyan válaszolni. Kínomban állom a tekintetét, legalább felvállalom, hogy alulmaradtam a szópárbajban. 

- De ha kiveséztük a témát, Kicsi lány, jobb lesz, ha miden erődet összegyűjtöd, mert megkaptuk az első feladatot a vénasszonytól. Holnap este indulunk. – felelte, majd a nappali felé vette az irányt, és közben intett, hogy kövessem.

 

- A manó megmutatta a házat?

- Nem. – feleltem csendesen.

- Mi az, hogy nem?! – Hirtelen megtorpant, majd hátrafordult.

- Ez a ház a tiéd, tudtommal, vezess körbe te magad! – Mondtam határozottan, mire az egyik könyvespolc mellett elhaladva, kezembe vettem egy kitüremkedő kötetet és lapozgatni kezdtem. Persze válaszul csak tömör, bosszús morgást kaptam, amire elmosolyodtam. Vicces, hogy mindenre morgás a válasz.

- Akkor úgy veszem, hogy magamnak kell felfedeznem a házad minden kis szegletét. – Pillantottam rá huncut mosollyal az arcomon, közben az orra előtt becsaptam a könyvet és visszatettem a polcra. Láttam rajta, hogy dühösen néz rám. Elvégre ez illem, amit én kérek, meg persze ez a könnyebbik mód, hiszen ha valami olyanra akadok, amit nem kéne látnom és nincs senki ott mellettem, hogy ezt megakadályozza? Nos, elég kellemetlen helyzet alakulhatna ki. Márpedig, én nem vagyok rest egyedül bejárni egy házat és annak minden kis szegletét.

- Legyen – felelte továbbra is bosszúsan -, akkor holnap reggeli után körbevezetem a Kislánykát. – Gúnyosan kihangsúlyozta az utolsó szót. Reményei szerint ezzel bosszanthat, de belátom, ha megadom neki ezt az örömöt, akkor sosem fog leszállni rólam. Mellesleg legalább én is bosszanthatom azzal, hogy nem érdekel.

- Holnap este először a Potter fiú rokonait látogatjuk meg. Hátha van róla fogalmuk, hogy merre kóborolhat a gyerek. Ezzel mindent elmondtam. Most viszont, hogy ha megbocsájt a Kicsi lány, fárasztó napom volt és szeretnék végre nyugalmat.

- Ahogy óhajtja Mylord. – feleltem színpadias mosollyal az arcomon, majd gyönyörködtem abban a lesokkolt és egyben felbosszantott arckifejezésében, amit a szó hallatán produkált. Biccentettem, majd elindultam a lépcső felé. Ideje átöltözni, mert még mindig csak egy köntös van rajtam, a nap hátralévő részét pedig, majd elütöm valahogy. Kicsit meglepett, hogy, sikerült kiharcolni a személyre szabott idegenvezetést, de cseppet sem bántam. Azt hiszem, hogy ideje megismernem egy kicsit jobban ezt a hírhedt vérfarkast, bár eddigi meglátásaim szerint nem is olyan vad, mint amilyennek mutatja magát.